Tűzhelyek

KANDALLÓ

A kandallók már az őskorban is kialakulóban voltak A barlang vagy kunyhó közepén egy körülbelül 40 cm mély gödröt kövekkel raktak ki, a kunyhó tetején nyílást hagytak, ahol a keletkező füst távozhatott. A római korban megjelent a focus a családi központi tűzhely és a hypocaustum amely a pincében fűtött kemencék hőjét kéményeken keresztül a központi fűtőhelyiségbe terelte, és az e helyiség fölötti szobákat fűtötte. A valódi értelemben vett kandallók Nyugat-Európában jelentek meg a XIII.-XIV. századi kastélyokban, ahol a nyitott kandallók még minimális hőt adtak le a nagy termekben és inkább presztízs, mint fűtőértékkel rendelkeztek. A középkorban a kandallók nagy formaválasztékban terjedtek el Nyugat-Európában, míg keleten inkább a nagyobb hatásfokkal üzemelő cserépkályhák váltak ismertebbé. A huszadik század végén a kandalló kultúra erős fejlődésnek indult a polgári rétegekben is, az 1970-es évektől kezdték gyártani Franciaországban a zárt öntvény kandalló tűztereket, amelyek a mai napig a legismertebb formáját képezik a kandalló betéteknek.

CSERÉPKÁLYHA

A mai cserépkályhák ősét a XII.-XIII. században német és svájci mesteremberek folyamatos kísérletezés eredményeképpen építették fel először. Kezdetben a többcélú kemencékhez hasonlóan agyagból készült kályhák falára cseréptányérokat tapasztottak, ami jobban megtartotta a meleget, és ezzel növelték a fűtőteljesítményt. Később külön erre a célra kifejlesztett kályhaszemekből – amelyek a mai égetett kerámiából készült kályhacsempék elődei voltak – építették a kályhákat. Hallatlan népszerűsége következtében mind a cserépkályháknak, mind a kandallóknak gazdag forma- és színvilága alakult ki.

KEMENCE

A kemence a hagyományos paraszti házakban a szoba konyha felőli falához épült. A nagyobbaknak négyszögletű, a kisebbeknek tojás alakú alaprajzuk volt. Általában a kemencék alá padkát raktak, ezzel emelve meg a kemenceszáj szintjét. Ez nemcsak megkönnyítette a munkát, hanem hőszigetelő rétegként is működött. A padka a kemencénél nagyobb alapterületű volt, így erre lehetett ülni vagy pakolni. A kemencetest háta és a fal között lévő részt hívták kuckónak vagy sutnak. A kemencetest legtöbbször íves kialakítású. A kemence, mint tűzhely, egyes változatai azonosak a többcélú cserépkályháéval (járatos, tűzhelyes kemence, mely tartalmaz egy épített tűzhelyet főzőlapokkal, és mellette egy épített, független légterű sütőteret).

KÜLTÉRI KEMENCE

A XX. században a kültéri kemencék vették át a beltéri, belső tüzelésűek helyét. Sok falu határában közös kemencéket építettek. A régi technológiával épített kültéri kemencék esetében, a külső burkolat, tapasztás, meszelés, nem volt időtálló, ezért évente, kétévente külső felújításra szorultak.

TAKARÉKTŰZHELY, SPARHELT

Csikótűzhely, sparherd, masina, spór stb. néven lényegében azonos típusú, csak kivitelben különböző, zárt főző, sütő tűzhely a sparhelt. A takaréktűzhely megjelenése a XIX. század második felében a falusi kapitalizálódás kibontakozásához, s a tradicionális életkeretek bomlásához kapcsolódott. Kétségtelen előrelépést jelentett a szabad vagy kamin kéményes konyhákba való beépítése, hiszen alkalmazása a füsttelen, tiszta levegőjű főzőterek kialakítását tette lehetővé. Az eredetileg a vályogból, nyerstéglából, téglából falazott, esetleg részben kályhacsempékből, csempéből rakott vaslemezes tetejű, zárt tűzterű, jobbára sütőtérrel is ellátott, esetleg vízmelegítő tartályt is tartalmazó építmény volt a sparhelt. Később ezek formájára a lakatos kisipari, majd gyári vaslemez anyagú, gyári zománcozott fémlemez tűzhelyek is elterjedtek. Ez az ún. „csikótűzhelyek”. A beépített takaréktűzhelyek speciális táji változata alakult ki a Nyugat-Dunántúlon, ahol a kenyérsütő kemencével, húsfüstölővel, üstházzal, katlannal egy egységben építették fel.